Több mint 1 éves előkészítés után, sok száz ember lelkesedésének, jószándékának és akaratának köszönhetően 2025. február 3-án, hétfőn este felgördül a függöny a Corvin mozi Korda termében, és elkezdődik a filmszakma közös ünnepe.
A számítógépes játékok logikáján alapuló filmeknek szinte mind ugyanaz a hátulütője, valahogy nem válnak emlékezetessé.
A főhős feltámadó képessége, a játéktér, ha nem is egyértelműen meghúzható, de mégis érzékelhető határai, az idő kicsavarása mind-mind valahogy inkább gyengítik a tetőpontokat és a drámaiságot, semmint erősítenék. Mész, mész, és egyszer csak mintha egy üvegfalba ütköznél, mert lehet bármennyire is bravúros a köztes útvesztő, a választható kimenetelek többé-kevésbé determinálva vannak számodra.
Ja, hogy az élet se sokban különbözik ettől? A világ olyan, amilyennek gondolod? Lehet, hogy így van, de mi mégsem érezzük a leprogramozott elágazásokat, bár az is igaz, a hétköznapi darálásban egyre többször játszhat be a deja vu.
Igen, például a Deja Vu Denzel Washingtonnal is egy hasonló ‘térjünk vissza a kiinduló pontra és fussunk neki még egyszer’ típusú akció-sci-fi volt, ahogy nem is olyan régen Jake Gyllenhaal újra és újra feltámadó Colter Stevens századosának drukkoltunk még a Forráskódban, hogy az végre kijuthasson abból a bizonyos hurokból.
Ha jobban belegondolok, az ilyen jellegű sztorik főszereplői egyáltalán nem példaképnek kiállított hősfigurák, inkább egyfajta folytonos visszaesők, akik sérelmeik, környezetük, vagy önön tragédiájuk miatt mindig szépen visszasétálnak saját csapdájukba. Küldetésük valójában a saját karmájukból való kitörés története, ahogy, ha még jobban belegondolok, a mi életünk is a körkörös csapdahelyzetből való kitörésre tett ismételt kísérlet.
Persze A holnap határa esetén Tom Cruise főhősét megspékelték még a ‘mentsd meg a világot is közben’ küldetéssel, de azért a tény tény marad: Bill Cage ez esetben nem az a Cruise-os őrjítő mosolyú, fénylő hajkoronájú, 24 karátos magabiztosság, Cage gyáva, szürke, semmit sem kockáztató, de legalább fejlődőképes, aki végül levetkőzi béklyóit.
Elsőre furcsa egyébként, hogy bejátszották ezt a Cruise-változatot, főleg az olyan, időben nem is annyira távol eső, eszményi hősszerepek mellett, mint a Jack Reacher, a lehetetlen küldetést nem ismerő Ethan Hunt, de persze a változatosság gyönyörködtet, az ismétlés pedig magabiztossá, céltudatossá, ámbár könnyen egysíkúvá tesz.
És Cruise, ha kell, képes visszavenni sztárságából. Önmagához mérten visszafogottan kel, fekszik, lő, hal meg és éled újjá jó párszor, miközben átadja helyét időről időre Emily Blunt hősies Rita Vrataskijának. Blunt pedig eszményi, egyszerre masszív és valahol fenséges, a Bosszúállók Fekete Özvegyénél kb. 5x kézelfoghatóbb női akcióhős, egy sci-fi-be mártott hús-vér Szent Johanna.
Az ütős kártyalap azonban nem minden, meg is kell tudni játszani azt. A főpáros hiába erős kombó, a mellékszereplők zavaróan tipikusak, ilyen például Charlotte Riley fárasztóan vagányra írt G.I. Jane-je, és hiába a sok ismétlés, a virtuality-reality áthallás, a káros vagy éppen előnyös hatásmechanizmus felvillantása végül elmarad.
Ha David Cronenberg 99-es eXistenZ-jét vesszük alapul, A holnap határa látvány- és hatásvilágában is ‘csupán’ egy korrekt blockbuster. Korrekt alatt itt én azt értem, hogy az emberek dolgoztak a filmen magán, és nem csak az image-építéssel, márkanevek tologatásával és a reklámkiépítéssel voltak elfoglalva, viszont mindezek mellett sem mutat olyan egyedi jelleget, mint az imént említett Cronenberg-sci-fi és nincs is olyan áthallása.
Aztán ki tudja, lehet én is csak saját gondolatvilágom rabja vagyok…
A holnap határa (Edge of Tomorrow) - színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi akciófilm, 113 perc, 2014
Korhatár besorolás: 12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott
Rendezte: Doug Liman
Szereplők: Tom Cruise, Emily Blunt, Lara Pulver, Jeremy Piven, Bill Paxton, Charlotte Riley, Jonas Armstrong, Tony Way, Kick Gurry, Dragomir Mrsic, Noah Taylor