Egy pocsolyákkal fedett végtelen úttesten rohanok valami felé. Beterít az esőszőnyeg. Ja és meztelen vagyok. Csodálkozva veszem észre, hogy egyetlenegy szőrszál sem fedi testemet. Elfut a pillanatnyi sajnálkozás a testemet elfedő szőrréteg miatt, már egészen megszoktam. De a nagy rohanásban, nincs időm ilyesmin gondolkozni, szanaszét fröccsennek a tócsák botladozó lábam nyomán.

Elégedett vagy? Így tervezted, vagy inkább csak beletörődtél? Sodródtál, vagy legalább döntöttél néha? Így, vagy úgy! Érzed! Néha talán tényleg érzed, hogy bábuk vagyunk. Állítólag minden meg van írva a tenyerünkben. Vonalak, apró kis vágások a húsban futva, valamilyen meghatározott menetben. És ez a menet, eme kis húsvájatok szövevénye lenne az életünk? Megannyi év belesűrítve, ebbe a térképbe. A mi térképünk lenne? Útmutató ahhoz, amin úgysem tudsz változtatni?

Ha odakerülünk, hogy születendő gyermekünknek nevet választunk, általában nem egyszerű eset. Mert először is, az esetek többségében két embernek kell legalább egyezségre jutni: a leendő anyának és apának. A helyzetet általában bonyolítja, hogy vannak a családban, akik úgy érzik, nekik is joguk van beleszólni a döntésbe – (egyik kedves nagynénénk éjjel 11 órakor hívott fel, hogy közölje, milyen nevet akar a születendő gyermekünknek, mivel csak meghallgattuk, ezért a leveleiben nyomatékosította „kérését”, például „az utolsó kívánságom” kezdésű mondatban).