Az utolsó három hétben készültünk az utazásra, de semmi sem volt biztos, az sem, hogy időben ideér az „egyetemi felvételről a hivatalos papír ”, ami aztán kinyitja előttünk a mennyország kapuját.

Ebben a három hétben férjem egy régóta húzódó lakásrész-felújítás végére akart pontot tenni saját kezűleg (azaz ő mesteremberkedett), én meg a lakásunkat rendeztem, apróságokat vásároltam a kintlétre – például gyógyszereket. Legkisebb fiunk úgy döntött, hogy diplomája megszerzése után újra visszatér az ősi családi fészekbe, így aztán pakoltam, selejteztem, átcsoportosítottam, átrendeztem neki a lakásunkat – egy kicsit.

Miután július 18-án már volt repülőjegyünk Delhibe július 21-i indulással – Qatar Airways-vel utaztunk dohai átszállással - tudtuk a lényeget: milyen csomagot vihetünk magunkkal. Sajnos, nem vagyok nagy utazó – s innen, a pálya széléről csak azt látom, hogy a repülőn vihető csomagok mérete zsugorodik és minden járaton kicsit más. Első hallásra szimpatikus, hogy a csomag három méretét – hosszúság, szélesség, magasság – összeadják, és mondják, ekkora csomagot lehet vinni. Nem érdekli őket a három méret közül egyik sem külön-külön. Szóval, elkezdtük pakolni a bőröndöket le a polcról, fel a polcra, mérőszalaggal méricskéltünk, és maradtunk a papírdoboznál. A papírdoboznak vannak előnyei: jól lehet pakolni, aránylag kis súlyú, de vinni, mozgatni egy rémálom. No és lemérni, hogy tényleg csak 30 kg van benne! Én mondom, hogy a patikában nem kell annyit vacakolni a gyógyszeralapanyagok kimérésénél, mint a repülőn feladandó csomag súlyának megállapításánál. Szerencsére, legidősebb sarjunk sokat segített a pakolásban is, az unokák anyjukkal moderált jelenléte meg feldobta a hangulatot.

Legfiatalabb fiunk szerencsésen megérkezett július 19-én a lakás-átadásra, a másnapot még együtt vigadozva töltöttük és 21-én elbúcsúztunk a családtól, irány Ferihegy, azaz a Liszt Ferenc Reptér. Még sohasem utaztunk a qatari légitársasággal. Nagyon kellemes utunk volt Doháig, ahová éjfél előtt értünk. Az ismertető szerint ez a kényelem egyrészt az átlagosnál szélesebb és nagyobb lábterű üléseknek köszönhető.  Ezzel én is egyetértek, három héttel ezelőtt is repültünk, mégpedig az Atlanti-óceán felett.  Akkor a lábaimat majdnem a nyakam köré kellett csavarni, olyan kevés hely volt az ülések sorai között.

Amikor Dohában kiszálltunk a repülőből és átszálltunk a buszba, megcsapott a hőség – de ez egészen más volt, mint amit eddig otthon éreztünk: nehéz volt, letaglózó.
- Ízelítő abból, ami Delhiben vár ránk – jegyezte meg férjem. És hogy mennyire igaza lett …

Amúgy meg – mi, akik nem jártunk az arab világban még soha – csak ámultunk. A buszból láttuk a kivilágított hatalmas várókat, majd mi is egy ilyenbe kerültünk. Éjfél tájéka, de hatalmas a tömeg. Óriási kijelzők ontják a reklámokat, márkás cégek üzletei, embermagas foci vb-kabala. Amikor gurult ki a gépünk a Delhibe való felszálláshoz egy hatalmas kivilágított épületet láttunk. Mellettünk egy indiai fiú ült, aki Dohában jár egyetemre. Ő mondta, hogy az a qatari emíré.
- Ugye gyönyörű? – kérdezte, csak bólogattunk.