2018. szeptember 20. - csütörtök

3. Megérkezés

Sokat gondolkodtunk azon, hol fogunk Delhiben megszállni? Lakást kell bérelni. De hol? A delhi-i egyetem anyagában az volt, hogy szállást nem tudnak biztosítani. Az oktatás helyszínében sem voltunk biztosak városon belül. Ugyanis - ahogy az egyetem honlapját néztük, láttuk, hogy két nagy campusa van: egy északi és egy déli a városban, elég nagy távolságra egymástól.

Mankók:
- Airbnb egy online piactér, amin keresztül szálláshelyeket lehet kiadni és lefoglalni az interneten keresztül. Az oldal több mint 2 000 000 hirdetéssel rendelkezik a világ 191 országának 34 000 városában.

Nagy általánosságban azt gondoltuk, hogy metró közelében lenne jó egy kis lakás. Fiaink az interneten való lakásbérlést mondogatták, főleg az Airbnb-n. El kezdtük nézni a neten a kiadó lakásokat, de annyira kevés információt hordoztak, illetve a címek alapján oly nehéz volt elképzelni, hogy az milyen messze lehet a metrótól, milyen a környéken van – hogy semmire se mentünk. Próbáltunk kint élő vagy kint huzamosabb ideig élt emberekkel beszélgetni a lakásbérlésről, de igazán ők sem adtak – nem tudtak adni számunkra tanácsot. Úgyhogy eldöntöttük, hogy egy hétig szállodában lakunk, és ez idő alatt körbenézünk, szerzünk lakást, de adj’ isten, addig maradunk a szállodában, amíg nem sikerül a lakásbérlés. Oké, szálloda. De hol?

Hatalmas a város, ügyeket kell intézni, olyan hely kell, ahonnan tudunk közlekedni. És ekkor eszünkbe jutott egy ember, akiről tudtuk, hogy pár évvel ezelőtt 3 hónapig volt Delhiben. Ő végig szállodában lakott. Meg vagyunk mentve. Az illető elég szűkszavúan nyilatkozott a helyről, a „körülményekhez képest”, „általában”, „majd meglátják”, „ahogy gondolják” – hmmm. Valaki azt mondta később, hogy úgy tudja, hogy ablaktalan volt a szállodai szoba, amiben lakott. Ezt már nem tudtuk megkérdeztük tőle – de úgy gondoltuk, résen leszünk, s figyelni fogunk ….. erre.

Korán érkezett a gépünk Delhi repterére, alig múlt 8 óra.  Doha után minden kicsit szürkének, kopottnak tűnt. A levegő párás volt – a net szerint „ködös”. Piszkos színű felhőkkel tele az ég. Semmi probléma nem volt a kiszállással, a tömeggel mentünk, hogy a csomagjainkat magunkhoz vegyük. Hipp-hipp-hurrá, a csomagszállító kocsi ingyenes.

Dobozainkra is gyorsan rátaláltunk, kicsit meggyötörtek, de egyben voltak. Állhattunk be a vízum-ellenőrzéshez. Itt egy kicsi „aperitifet” kaptunk az ügyintézésből. Előttünk állt egy nő, őt átirányította egy utasok között sétáló alkalmazott másik ablakhoz, de amikor a nő az ügyintézőhöz ért, az visszaküldte ebbe a sorba, hozzánk. Akkor jött megint egy ember, aki a sorunkat hosszúnak találta, a nőt meg pár embert másik ablakhoz küldött. A nőt megint visszaküldték – legalább háromszor ezt megcsinálták vele meg mással is. Azt hittem, valami különleges ügy, de aztán láttam, csont nélkül átengedték, ahogy minket is.

Férjem mondta, hogy a szállodás – pedig nem kérte meg – a visszaigazolásban írta, hogy küld ki értünk kocsit. Kijőve a hivatalos ügyintézés után a megbeszélt kijáratnál szinte azonnal megláttam a táblát, ahol vártak. Nem volt időnk idegeskedni. A sofőr egy fiatal, vékony, rosszul öltözött férfi volt. Elindultunk az eléggé ütött-kopott autóval. Az többsávos út a városba igen szépen megtervezettnek tűnt, de az is feltűnt, hogy az út szélét csak pár méteres sávban tartják karban, mögötte mintha elhagyott építkezési területek lennének. Olyan Patyomkin-hangulatot éreztem. De aztán igen mutatós bokor-, fasorok is, virágos részek következtek. Kezdett tetszeni a dolog, amikor igen „furcsa” helyre értünk, az autónk lelassult, háromkerekű ütött-kopott autók, hagyományos riksák, embertömeg az úton, zaj - no és az utca, a házak!  Képen már láttam ilyet, de élőben még nem: nálunk azt mondják, nyomortelep. Az egyik útkereszteződésben amikor megálltunk egy rongyokba öltözött nő kopogtatta az autó ablakát, látni véltem, hogy a sofőr az ajtózárat ellenőrzi le. Hallottuk, hogy valaki a csomagtartón matat – ha véletlen volt is, de a sofőr szeme rögtön ott volt. Férjem már régebben elővette a telefonját, hogy az utat ellenőrizze, jó felé megyünk-e? Egy ideje nem szólt, csak nézte a képernyőt. A sofőr a szélesebb útról egy keskenyebb felé kanyarodott, várta, hogy be tudjon fordulni – illetve hogy befurakodjon a járművek, emberek közé. A rongyokba öltözött idős nő megint ott volt és körmével kocogtatta az ablakot.
- Hol vagyunk? – kérdeztem a férjemtől.
- A belvárosban, itt lesz a szállásunk – válaszolt halkan.

És valóban, csak pár száz métert mentünk, kiszédelegtem a kocsiból: a keskeny utcából nyílt egy sikátor, ott volt a szálloda bejárata. Jöttek emberek, becipelték a dobozainkat. Ha nem is „budapesti Duna-parti Várra néző szobára gondoltunk, de legalább valami Váci-útira”. A férfi, ott a pult mögött idős volt, határozott, ellentmondást nem tűrő és igen „reprezentatív” hagyományos fehér öltözetében. Fiatal és középkorú farmeros férfiak vették körül. Sokan.
- A szállást előre kell kifizetni, a szállásdíjon adó van ….
Férjem mondja nekem, hogy:
- Nézzük meg a szobát először!
- Minek? – kérdem én - most hová mennénk innen?

Felvonulunk a harmadikra, beteszik a dobozokat a szobánkba - azért erre ők se voltak felkészülve – sovány vigasz nekem. Aztán kapunk törölközőt, két lepedőt takarózni. Van légkondi a szobában, hangja mint egy zetoré a nagyjavítás előtt. Van plafonventillátor, tusoló, angol WC. Ajándék lónak ne nézd a fogát – fordítom le a szállodai szobánkra, bár nagyon sántít a hasonlat, de jobb nem jut az eszembe. Kb. délelőtt tíz óra van, lovas mondásoknál maradva: csapjunk a lovak közé, azaz nézzük meg, hogy is tudunk innen közlekedni. Irány a metró.

Férjem kérdezi:
- Hol vannak az útlevelek?
Döbbent csend. Rájövünk, lent maradtak a portán. Szótlanul leliftezünk, és akkor jön a nap legnagyobb alakítása – szerintem – férjem elkéri az útleveleinket, mint amiket teljes bizalommal irántuk azért hagytunk itt, hogy valamit leegyeztessenek belőle. A gyomrom egy ökölnyi görcs, férjem alakítása Oscar gyanús, már nem az idős ember ül a pultnál, hanem egy másik. A férfi lazán kihúz egy fiókot, kiveszi a két útlevelet és átnyújtja.
Kilépünk az utcára.

Még nem értékelted

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Bepakoltunk a papírdobozokba, útra készen ülünk. Nézzük a szállodai szobát. Majd eltelik pár hét, amikor azt mondja nekünk valaki, hogy „most vagyok kint kb. 30-szor Indiában. Én is többször megszálltam ezen a környéken. A Pahar Ganj (avagy Paharganj)-on vannak olyan középáras szállodák, amelyek az európai, amerikai igényeket ismerik.”

Második naptól kezdve, amikor útnak indulunk, most már én megyek elöl. Ha a férjem van elöl, nem lát engem.  A 4-5. napon estefelé, hazafelé jövet pár méter volt a szálloda bejáratáig, amikor két serdülő fiú a férjem előtt egymásnak esett, hogy elvonják a figyelmét. Szerencsére, résen volt és  a harmadik srác nem tudta levenni a hátizsákot férjem válláról. Ettől eltekintve nem volt problémánk a hátizsákokkal, emberekkel.

illusztráció

Tudtad, hogy az összes földrész közül Európában található a legtöbb állóvíz?