2018. augusztus 19. - vasárnap

Tükörképem hiába oly sokszor látott már engem, mégsem tudom eldönteni, melyikünk unja, vagy ismeri jobban a másikat. Mondhatnám, hogy könnyű neki, hiszen minden mozdulatomat készen kapja, s neki csak utánoznia kell mindent, az önállóság és a kreativitás leghalványabb írmagja nélkül. Mondhatnánk, pofátlanul egyszerű élete van, és ami még jobb, hogy nem is kell folyamatosan jelen lennie a világban, mármint az én képemben.Persze egy nőnél egy picit több dolga van egy ilyen tükörképnek, de kár lenne sajnálni emiatt, hiszen ugyanolyan fokban hiú, mint az eredetije.

Hirtelen, valami megmagyarázhatatlan előtörténés után, amiről nem tudnék semmit sem mesélni, mert kiesett teljesen, azon kapom magam, hogy gondolkodom. De mit tehettem vajon előtte, mielőtt gondolkodni kezdtem, hiszen erős alapokkal rendelkezem, valahonnan hozott tudásismerettel, és szerzett tapasztalatokkal, tehát kellett, hogy legyen valami eszmélésem előtt is.

Minden egy gyermekkori pofonnál kezdődött, azaz, hogy egészen pontos legyek, a pofon előtti tizedmásodpercekben. Úgy 12 éves lehettem, egy tizenkét éves, éppen kamaszodni készülő - és az emberi fejlődés törvényeit maximálisan betartó – fiúgyermek megannyi bizonytalanságával, lázadásával és dacával átitatva éltem mindennapjaimat.

A fogyasztói társadalom egy kis csapdája, amelybe én estem bele, s a karácsonyi vásárlási őrületekre való tekintettel ajánlom figyelmükbe az esetemet…

Kerestem rajta valamit, nem győztem bosszankodni, rengeteg elhagyott lim-lom, régi vacak van rajta. Már talán nem is emlékszik rá, aki kitette.

Szinte mindenkinek vannak olyan elképzelt pillanatai, amikre akár egész életünkön át, néha persze hiába, várunk. Én pont erre vártam már évek óta és úgy néz ki el is jött értem.

Körülbelül két éve találkoztam vele először. Az egyik forgalmas körúton sétáltam útban hazafelé, a tömeggel sodródva céltalanul. Nagyban benne gázoltunk mindannyian az Őszben, kicsit dideregve, csupán ennyi közös volt akkor bennünk, bennem és a hullámzó tömegben. Mindannyian ugyanabban az időben mozogtunk, saját világunkban elmerülve.