Szóval kiléptünk a szállodánk beléptető kapujából az utcára – nem viccelek, igazi beléptető kapu, mint a reptéren. Még csipog is. Csak azt nem tudom, kinek? Hisz senki se figyel rá. A hátizsákunkban ott van egy palack frissen vásárolt víz.

Sokat gondolkodtunk azon, hol fogunk Delhiben megszállni? Lakást kell bérelni. De hol? A delhi-i egyetem anyagában az volt, hogy szállást nem tudnak biztosítani. Az oktatás helyszínében sem voltunk biztosak városon belül. Ugyanis - ahogy az egyetem honlapját néztük, láttuk, hogy két nagy campusa van: egy északi és egy déli a városban, elég nagy távolságra egymástól.

Az utolsó három hétben készültünk az utazásra, de semmi sem volt biztos, az sem, hogy időben ideér az „egyetemi felvételről a hivatalos papír ”, ami aztán kinyitja előttünk a mennyország kapuját.

Hogy mindketten – férjem és én is - nyugdíjasok lettünk, nemcsak elméleti kérdésként merült fel a „hát most mit csináljunk?” Én még végig se gondoltam az egészet, amikor férjem már kitalálta, hogy egyik régi álmát megvalósítja: kimegy Indiába jógát tanulni meg egy kis szankszritot hozzá.

.. talán a kutyamenyországban van vagy az örök vadászmezőkön szaladgál. Magával vitte életünk egy darabját, de tudom, hogy magából sokkal többet hagyott itt nekünk...

A kutya fekhelye - amely egy sárga műanyag láda – ott volt az egyik szoba előtt az előtérben. Most az ideiglenesen nálunk tartózkodó fiamék szobája előtt. Fiunk panaszkodott az ebre, mert sokat mozog éjjel, „hangosan” szuszog.

Akkor, a 2012. év első perceiben nem Te kucorogtál oda hozzám a szőnyegre, hanem én ültem melléd. Inkább „láb alatt” imádtál lenni: ha ültem az íróasztalnál előszeretettel befeküdtél az asztal alá, vagy a székem mellé, avagy a lábamra – na jó, éppen csak a lábfejemre hajtottad a fejed.

Oldalak