A plakáton első blikkre semmi sem stimmel. A cím, egy felhőkarcoló eltulajdonítására buzdító recepttel kecsegtet, valamint a kép középen feszítő Ben Stiller és Eddie Murphy kettősére még utoljára sem gondolnék, ha hollywood-i producer lennék. A két sztár szerencséjére csak néző vagyok, de be kell vallanom, ebbéli minőségemben is eléggé élveztem ezt a lökött mozit.

Aki először arra gondolna, hogy a Magyar Gárda tagjairól fog valami dokumentumfilmet látni, azt ki kell ábrándítanom. A guardista egy Ír vígjáték fanyar humorral és természetesen egy kis krimivel a vidéki rendőrök életéről. Az írek válasza a svéd Zsernyákokra és az angol Vaskabátokra.

A címet azért választottam, mert erre a filmre szó szerint igaz. A három főszereplőnek ugyanis annyira rosszak a munkakörülményeik (őrült fönökeik miatt), hogy az egyetlen megoldásnak a halált látják. Nem a sajátjukat, hanem feletteseikét. Ám tévedés ne essék ez nem egy krimi, hanem vígjáték, így nyilván arról szól, hogyan ügyetlenkedik végig a "kivégzéseket". Egyszer érdemes megnézni ezt az amerikai vígjátékot.

Én a magam nevében, nem kérek több olyan filmet, ahol a számítógéppel feltuningolt állatok beszélnek. Ami Doktor Doolitlenek még működött, az már Brendan Freasernek nem, a Drágán add a rétedetben. Most Kevin James is befürdött a beszélő állatokkal!

Ezt a filmet csak azoknak ajánlom, akiket nem zavar, ha egy film nem igazán szól semmiről, és annak ellenére sincsenek benne poénok, hogy a műfaja: vígjáték. Vannak a szereplők között "nagy nevek" mégsem alakítanak olyan felejthetetlenül. A sztori sem újkeletű:vajon összeegyeztethető-e a gyereknevelés, a feleség szerep és egy jó állás?

A zene és a norvég tájképek mind ütős telitalálat: ez a film csöndes. Teret ad a hangoknak; a belső, amúgy hallhatatlan fajtáknak is. Sok humorral, de szókimondóan vezet be magányos, vagy épp hazug emberek konyháiba, hálószobáiba. A Happy happy esetében a hazugság nem bűn, mert rengeteget nevetünk rajta. Sírni pedig csak ott szabad, ahol senki se lát.

Elkiabálnám, ha dallamos zenével vagy ütős track-listával próbálnék bárkit is a Zajháborítókra csábítani, még akkor is, ha az alkotók valóban halhatatlan (azaz örökkévaló) és sokszor hallhatatlan (azaz néma) impulzusokkal operálnak (és tényleg operálnak). A film így is nézhető, de az egyetlen eredeti ötlet (és főpoén) már az előzetesben lelövődik, így az érdeklődést csak a szerelmi szál tarthatja fönn, ami lehet, hogy kevés.