Ezt a filmet csak azoknak ajánlom, akiket nem zavar, ha egy film nem igazán szól semmiről, és annak ellenére sincsenek benne poénok, hogy a műfaja: vígjáték. Vannak a szereplők között "nagy nevek" mégsem alakítanak olyan felejthetetlenül. A sztori sem újkeletű:vajon összeegyeztethető-e a gyereknevelés, a feleség szerep és egy jó állás?

A zene és a norvég tájképek mind ütős telitalálat: ez a film csöndes. Teret ad a hangoknak; a belső, amúgy hallhatatlan fajtáknak is. Sok humorral, de szókimondóan vezet be magányos, vagy épp hazug emberek konyháiba, hálószobáiba. A Happy happy esetében a hazugság nem bűn, mert rengeteget nevetünk rajta. Sírni pedig csak ott szabad, ahol senki se lát.

Elkiabálnám, ha dallamos zenével vagy ütős track-listával próbálnék bárkit is a Zajháborítókra csábítani, még akkor is, ha az alkotók valóban halhatatlan (azaz örökkévaló) és sokszor hallhatatlan (azaz néma) impulzusokkal operálnak (és tényleg operálnak). A film így is nézhető, de az egyetlen eredeti ötlet (és főpoén) már az előzetesben lelövődik, így az érdeklődést csak a szerelmi szál tarthatja fönn, ami lehet, hogy kevés.

Amit tudni érdemes a filmről: Will Gluck rendezése, Cameron Diaz és Justin Timberlake első közös filmje, egykor szakításuk óta. Valami mégsem működik úgy ahogy kellene, és így a film megmarad egyszer megnézhető, könnyen emészthető amerikai vígjátéknak.

Aranyos frakkos pingvinek, sok jó poén, egy egész jó és tanulságos történet happy enddel. Azt hiszem nem kell ennél több egy cool amerikai vígjátékhoz! Mindenkinek jó hűsölést kívánok a nyári kánikulában!