A zene és a norvég tájképek mind ütős telitalálat: ez a film csöndes. Teret ad a hangoknak; a belső, amúgy hallhatatlan fajtáknak is. Sok humorral, de szókimondóan vezet be magányos, vagy épp hazug emberek konyháiba, hálószobáiba. A Happy happy esetében a hazugság nem bűn, mert rengeteget nevetünk rajta. Sírni pedig csak ott szabad, ahol senki se lát.

Elkiabálnám, ha dallamos zenével vagy ütős track-listával próbálnék bárkit is a Zajháborítókra csábítani, még akkor is, ha az alkotók valóban halhatatlan (azaz örökkévaló) és sokszor hallhatatlan (azaz néma) impulzusokkal operálnak (és tényleg operálnak). A film így is nézhető, de az egyetlen eredeti ötlet (és főpoén) már az előzetesben lelövődik, így az érdeklődést csak a szerelmi szál tarthatja fönn, ami lehet, hogy kevés.

Amit tudni érdemes a filmről: Will Gluck rendezése, Cameron Diaz és Justin Timberlake első közös filmje, egykor szakításuk óta. Valami mégsem működik úgy ahogy kellene, és így a film megmarad egyszer megnézhető, könnyen emészthető amerikai vígjátéknak.

Aranyos frakkos pingvinek, sok jó poén, egy egész jó és tanulságos történet happy enddel. Azt hiszem nem kell ennél több egy cool amerikai vígjátékhoz! Mindenkinek jó hűsölést kívánok a nyári kánikulában!

Őszintén szólva jobbra számítottam, mikor beültem erre a filmre. Hiszen tudtam, hogy nők írták, és két női komika a főszereplő. A film mégis hol vicces, hol ellaposodik, hol pedig kicsit gusztustalanná válik. Mindenesetre, ha éppen olyan helyzetben vagy, mint Annie akkor tetszeni fog a Koszorúslányok. De, hogy milyen helyzetben is van Annie, azt mindjárt elmesélem.