Vannak dolgok, amiknek szentnek és sérthetetlennek kellene lenniük, amikhez nem kellene hozzányúlni, pláne nem felújítani. Leglábbis szerintem, mégis hatalmas siker Amerikában a Hupikék törpikék, olyannyira, hogy már a folytatása készül. Talán azért van ez, mert ők nem ismerik az eredeti Apraja falva lakókat, akik kicsit sem hasonlítanak, ezekre az új animált figurákra.

A zene és a norvég tájképek mind ütős telitalálat: ez a film csöndes. Teret ad a hangoknak; a belső, amúgy hallhatatlan fajtáknak is. Sok humorral, de szókimondóan vezet be magányos, vagy épp hazug emberek konyháiba, hálószobáiba. A Happy happy esetében a hazugság nem bűn, mert rengeteget nevetünk rajta. Sírni pedig csak ott szabad, ahol senki se lát.

Ötödik alkalommal is kaszabolnak, bár most minden egyes vércsepp és csont 3D-ben repül. Másképpen nem is lehetett volna überelni az eddigi szériákat, de ez az utolsó darab meglepően jól sikerült. Talán csak azért, mert nagyon komolyan egyensúlyoz saját paródiája és a kasszasikerre való törekvés között, sőt. Véresen komolyan, és mi mást is várnánk tőle, ha nem ezt.

Ti, akik filmcím alapján ítéltek, s mondtok jót/rosszat a mozikapuk előtt, ez egyszer felejtsétek el e (jól bevált?) szelekciót! A hódkóros semmi olyat nem ad, amit a címe. Ez Jodie Foster  harmadik rendezése halálosan komoly atipikus fogásokkal, és maximum három snittel, ami vicces lehet. Az atipikusságra még a pompon-lány vagy a Today Show sem cáfol rá, pedig az mind eléggé amerikai. A cím - ami egy hódra utal, mert ezt jelenti az eredeti (The Beaver) is, - vitathatatlanul a filmhez tartozik, de mégis. Ez most sokkal jobb lett volna nélküle.

Oldalak