Maiwenn Le Besco, a fiatal francia színésznő-filmrendező Színésznők bálja című munkájában a felvevőgéppel képeket, történeteket író rendezőként mutatta be annak idején a színésznők lelkében, életében dúló hol csendes, hol nagyon is hangos ütközeteket. Nagyszerű zenés betétekkel szakította meg a remek dialógusokat. Többször is újra néztem a filmet, és megunhatatlan. Legújabb opusza, a Polisse egészen más húrokat penget, és bőven elég egyszer látni, és nem azért, mert rossz munkát végzett volna a rendező.

Kilenc évvel a kissé furcsán alakuló, de aztán jól elsülő esküvő után, és tizenhárom évvel az érettségi után, a régi jó barátok most osztálytalálkozóra készülnek. Ha lehet hinni a Facebook kiírásoknak, Twitter bejegyzéseknek (mert 2012-ben már ilyenek is vannak), akkor mindenki eljön az akkori végzős osztályból. És tényleg! A rendezők csokorba fogták az azóta kissé eltűnt színészeket és közel két óra erejéig visszaadták őket Nekünk. Én mindig félek az ilyen nagy visszatérésektől, vagy sokadik folytatásoktól, de végül egész jó élménnyel jöttem ki a moziból.

©Most gyorsan le kell írni „Asperger-szindróma” és autizmus – hogy tudjuk, miről is van szó. De inkább csak ennek ürügyén – mármint Asperger-ürügyén pár mondat:

Kinek mikor, nekem a Száll a kakukk fészkével kezdődött, aztán az Esőemberrel folytatódott, közben kis intermezzó volt a Virágot Algernonnak. S utána meg a többi, mint például ez: ”nézz a szemembe” című könyv, írója az amerikai John Elder Robison.

Azt hiszem A tetovált lány előtt láttam anno ennek a filmnek az előzetesét, és akkor még bizakodtam abban, hogy ez egy jó mozi lesz. Az alaptörténet végülis izgalmas, a kivitelezés sem rossz. bár már nem újdonság, a szereplők közül ezelőtt senkit sem ismertem, és remélem, hogy ezután sem sűrűn találkozok velük... Ajánlani csak annak merném, akinek nincs jobb dolga annál, hogy közel másfél órát eltöltsön (megjegyzem sokkal többnek tűnt) egy vontatott és eléggé értelmetlen film megnézésével.

Nagy élménybe lehetett részünk A Kisvakond nadrágja kiállításon, ugyanis maga a vakond is ellátogatott az eseményre. Fényképes beszámolónk következik.

Eleinte a dózisra gyanakodtam. Nézem a Csempészek című akciófilmet, és érzem, már nem elég az X mennyiségű hulla, sem a golyó ütötte sebből kifröccsenő vér, sem a tisztes mennyiségű „fakkingolás”, ülök a moziban, és figyelem az adrenalin szintemet, de az valahogy egyáltalán nem akar emelkedni.

Dramaturgia és melodráma: általában ezek vonják el a figyelmet a lényegről. A lényeg pedig a halál. Nem mindig, de most nagyon. Rengetegen és gyorsan halnak meg a filmekben; anélkül, hogy a mozi megmutatná, hogy mit is jelent azoknak, akiket érint. Íme egy ritka kivétel. Járhatatlan út.