A játéktér egy kisváros sivár díszletei. A 70-es évek designja köszön vissza a falakról, a berendezési tárgyakról. Lakások, amelyek nem otthonok, leginkább egy elhanyagolt vasúti restire emlékeztetnek. Egy börtön, ahol a céltalanná vált életek viselői morzsolják mindennapjaikat. A lakásokban és a börtönben élők várakoznak, egyformán és ugyanazzal a sóvárgással a tekintetükben, zsigereikben, hogy történjen már valami. Azt vesszük észre, hogy a kint élők szabadsága sokszor alig különbözik a börtönben rekedt életektől. A történet hősei a várakozás rabságában a tánchoz, a tangóhoz menekülnek.

Judd Apatow rendező mindig elég sajátosan (talán egy picit túl őszintén) beszél az emberi kapcsolatokról, vagy inkább azok negatívumairól, hátul ütőiről, tabukról. A két főszereplő Paul Rudd és Leslie Mann sem ismeretlen név, ráadásul a szarkasztikus humor nagyágyúi, ami ehhez a filmhez feltétlenül szükséges! Tanulságos és rendkívül őszinte, szókimondó vígjáték ez, amiből talán egy picit jobban megértjük mi magunk is a saját párunkat.

Lezárult az utóbbi évek egyik legnagyobb népszerűségnek örvendő film, a Twilight korszaka. Azt hiszem, hogy a siker egyik legnagyobb kulcsa, hogy elaglább annyi utálója van, mint amennyi rajongója. A sztori most természetesen ott folytatódik ahol az előző abba maradt, ám az meglepő (legalábbis számomra), hogy talán ez az epizód sikerült a legjobban (bár idén ez a film kapta a legtöbb Aranymálna díjat). Én a véleményemet a többi résszel összehasonlítva mondom, azokhoz képest ez egy izgalmasabb sztori, bár még mindig állítom, hogy jobb lett volna egyben hagyni a két epizódot. Kivételesen meg kell dicsérnem Kristen Stewart-ot, akinek arcán már legalább három-négy féle érzelem is leolvasható volt a közel két óra alatt, nála ez már hatalmas fejlődés.