Hi my name is Johnny Knoxville, and this is the… - idestova egy évtizede, hogy elhangzott először a legendássá vált mondat, amikor Knoxville felkonferálta legújabb önsorsrontó életveszélyes performance-át. A 2000-ben az MTV-n világhódító útjára induló Jackass című „stunt and prunk” show azóta több évadot, egy ismeretterjesztő filmet és a most debütáló 3D-s mozival együtt három egészestés filmet élt meg.

Buster Keaton faarca a mai napig jótékonyan kísért néhány filmkészítőt. Ellenállhatatlan kontrasztot alkot mozdulatlan tekintete, rezzenéstelen arca az adott jelenet dinamikus cselekményével, a többi szereplő érzelmeket látványosan megsokszorozó arcjátékával, némafilmről lévén szó. Utánozhatatlan, de a nevettetésnek egy olyan különleges formáját találta fel, amelytől, érzésem szerint, nem szabadulhatott sem az európai, sem az amerikai filmművészet. Ide sorolható talán a finn mester, Akis Kaurismaki iróniától, szatírától sem mentes filmes drámái, vagy a chilei rendező, Cristián Jiménez legújabb munkája, az Érzéki csalódás.

A külföldi mozik magyar címei ritkán jók; a Sejtcserés támadásé például pont nem az. (Még akkor sem, ha egy csöppet a 2001-es Fejcserés támadásra hajaz.)
Keveset mutat mindabból, ami a cukorba mártott, felszínesnek ható tartalom mögött van. Pedig ez most tényleg több egy szingli-sztoris vígjátéknál.