Maiwenn Le Besco, a fiatal francia színésznő-filmrendező Színésznők bálja című munkájában a felvevőgéppel képeket, történeteket író rendezőként mutatta be annak idején a színésznők lelkében, életében dúló hol csendes, hol nagyon is hangos ütközeteket. Nagyszerű zenés betétekkel szakította meg a remek dialógusokat. Többször is újra néztem a filmet, és megunhatatlan. Legújabb opusza, a Polisse egészen más húrokat penget, és bőven elég egyszer látni, és nem azért, mert rossz munkát végzett volna a rendező.

Kilenc évvel a kissé furcsán alakuló, de aztán jól elsülő esküvő után, és tizenhárom évvel az érettségi után, a régi jó barátok most osztálytalálkozóra készülnek. Ha lehet hinni a Facebook kiírásoknak, Twitter bejegyzéseknek (mert 2012-ben már ilyenek is vannak), akkor mindenki eljön az akkori végzős osztályból. És tényleg! A rendezők csokorba fogták az azóta kissé eltűnt színészeket és közel két óra erejéig visszaadták őket Nekünk. Én mindig félek az ilyen nagy visszatérésektől, vagy sokadik folytatásoktól, de végül egész jó élménnyel jöttem ki a moziból.

Azt hiszem A tetovált lány előtt láttam anno ennek a filmnek az előzetesét, és akkor még bizakodtam abban, hogy ez egy jó mozi lesz. Az alaptörténet végülis izgalmas, a kivitelezés sem rossz. bár már nem újdonság, a szereplők közül ezelőtt senkit sem ismertem, és remélem, hogy ezután sem sűrűn találkozok velük... Ajánlani csak annak merném, akinek nincs jobb dolga annál, hogy közel másfél órát eltöltsön (megjegyzem sokkal többnek tűnt) egy vontatott és eléggé értelmetlen film megnézésével.

„Mégis van olyan, hogy egy nő meglát egy férfit és…és otthon a falat kaparja kínjában, ha rágondol. Ha a férfi tutyimutyi, az baj. Ha rámenős, az is baj. Ha rendmániás, szólni fog minden pókhálóért. Ha túl jó illatú, már eleve gyanús…, ha meg nem elég jó szagú, csinálhat bármit, mindegy.” Szilvás csirke.

Oldalak