Be kell valljam, hogy ez volt az első film, amit Pedro Almodovartól láttam. Hiba volt, hogy eddig nem mélyültem el a munkásságában. Elképesztő! Az egész film elvarázsol, egyszerre drámai, rémisztő, elgondolkodtató, de mindenképpen maradandó élmény. Azt nem mondom, hogy havonta megnézném, mert nekem egy kicsit „durva”, de nagy valószínűséggel évekkel később is beszélni fog róla a filmes szakma. Banderas pedig kellemes meglepetés volt nekem!

A képet fentről készítették, nem éppen madártávlatból, mert elég jól láthatóan egy férfi az akkurátusan betekert és összekötözött holttestet a búzakalászok között egy piros autóhoz vonszolja. Harmonikus kompozíció, élénk, vidám színek. Csak azt a testet nem lehet feledni, akárcsak a film nyugtalanító végét.

A zenecsatornák rongyosra játszott klipjét juttatja eszembe, csak ez nem vicces. Arról a klipről van szó, amelyikben a szereplők egymást megfertőzve speciálisan ugrálnak, figuráznak a lábukkal, továbbadják a kórt, és ettől mindjárt világvége hangulat terem. David Mackenzie mozijában is adott a fertőzés, adott a világvége is,csak a túlélési stratégia más. Hétköznapi pár. Dejavu nagyon.