Az van a Mission Impossible filmekkel, hogy szerintem a végtelenségig lehet készíteni őket, a történet mindig annyira önálló, hogy a folytatást szinte nem is hasonlítjuk egy előző részhez. Mondjuk én még mindig nem emésztettem meg, hogy hova tűnt a második részben feltűnt barátnője, de mindegy... Elöljáróban annyit, hogy nekem az első rész óta ez tetszett a legjobban.

Sokféle karakter bőrébe belebújt már Gerard Butler az elmúlt években, pl. láttuk Drakulaként, vagy egy számítógépes játék részeként, fejvadász exférjként, vicces TV-s szereplőként, vagy akár romantikus filmben. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy mindegyik szerepben megállta a helyét és ami még ennél is furcsább, hiteles maradt. Most egy merőben új szerepkörben látjuk és ez is nagyon jól áll neki.

Félénk és nagyon merész is. Jó példa Terrence Malick skizoid jellemvonásaira, hogy a rendező nem vette át az Arany Pálmát Cannes-ban Az élet fájáért. Inkább a producerét küldte porondra, akit a szakma legalább annyira (el)ismer. De a szakma olykor igen kis szelet, a műértő néző pedig kihalófélben van: nem biztos, hogy úgy ért Malick nyelvén, ahogy R. De Niro.