Dramaturgia és melodráma: általában ezek vonják el a figyelmet a lényegről. A lényeg pedig a halál. Nem mindig, de most nagyon. Rengetegen és gyorsan halnak meg a filmekben; anélkül, hogy a mozi megmutatná, hogy mit is jelent azoknak, akiket érint. Íme egy ritka kivétel. Járhatatlan út.

„Mégis van olyan, hogy egy nő meglát egy férfit és…és otthon a falat kaparja kínjában, ha rágondol. Ha a férfi tutyimutyi, az baj. Ha rámenős, az is baj. Ha rendmániás, szólni fog minden pókhálóért. Ha túl jó illatú, már eleve gyanús…, ha meg nem elég jó szagú, csinálhat bármit, mindegy.” Szilvás csirke.

Szüntelenül azt érezte, hogy senkit nem fog érdekelni Szeredás Emerenc; - ezt írja Szabó Magda annak a művének egy lapján, ami ma már harmincnégy nációt ríkat-mosolyogtat a saját nyelvén. A regényből készült Szabó István-film hasonlóképpen üt: szívet és hasizmot ér. És biztosan majdnem mindenkit érdekel.

A zenecsatornák rongyosra játszott klipjét juttatja eszembe, csak ez nem vicces. Arról a klipről van szó, amelyikben a szereplők egymást megfertőzve speciálisan ugrálnak, figuráznak a lábukkal, továbbadják a kórt, és ettől mindjárt világvége hangulat terem. David Mackenzie mozijában is adott a fertőzés, adott a világvége is,csak a túlélési stratégia más. Hétköznapi pár. Dejavu nagyon.

A második részek és könyv-adaptációk kegyetlen tanulságai - miszerint mindig az első a legjobb, és a vásznon lehetetlen több száz oldalnyi akciót hozni - a Stieg Larsson-trilógia várva várt utolsó részében is igazolódni látszanak. Már az első kettőben is nehéz volt elfogadni, hogy a skandináv paradicsomok egyikében történik mindaz, ami. Ez csak hozzáad az élvezeti értékhez, sőt, a megoldáshoz is: mert emberi és szervezeti szinten is megmutatkozik, hogy olykor sem igazság, sem irgalom nem létezik; semmi sincs, csak a reváns.